A Mecsek északi lejtőjének patakvölgyéhez, s az itt megbúvó kis faluhoz több irányból is érkezhetünk.
Ha nyugatról közelítünk, a történelemmel együtt érkezünk: ezüsthársak koronája közül köszönt a koraközépkor hajnalán épült templom, amely Mánfa nevét az országgal megismertette, s amely a falu jelképévé vált.
Látjuk, érezzük a név jelentését: a meleg lankákat, melyekre az itt élőknek hajdan megélhetést adó szántók, rétek, gyümölcsösök kúsznak fel az erdők sávjáig. Bő vizével a völgy mélyén csörgedező patak élteti. Vize malmot hajtott, halat adott, öntözte a kerteket. A ma egyre tisztább víz újra élettel telik meg.
Ha keletről jövünk, leereszkedve a festői dombok lankáin váratlanul bukkan elő a település első háza. Őszi időben azonban gyakran fedi tejfehér ködpaplan a települést, elrejtve házait a mit sem sejtő idegenek elől. A csenddel régi idők lakóinak lelke üzen a ma élőknek, számot vetve múlttal s jövendővel.
Ha délről közelítünk, a magasból kiterül, hívogatón, már-már szemérmetlenül tárja fel a falu minden csodáját az érkezőnek. A nyári melegben a patakparti lapulevél kesernyés illata kínál felüdülést harmatcseppjeivel, a téli megfagyott mesevilág zimankója ellenében színes házai ragyognak szikrázó fénnyel.
De közelítsünk bárhonnét is, a falu régmúltjának lakói a dombhátak temetőiben békésen pihenve vigyázzák az itt élők álmát. Telepedtek le magyarok, tótok, németek, cigányok, földművesek, kézművesek, bányászok – itt mindenki otthonra talált. Jöhetett tatár, török, német és orosz, űzhetett el bányabezárás – az öreg templom harangjának hívóhangja mindenkire rátalál, s hív, üzen, hogy itt vagyunk otthon, itt, ezen az őseink által választott csodaszép völgyben.
Ez a kincs azonban csak úgy gyarapszik tovább, ha megosztjuk másokkal is. Továbbadjuk mindazt a szépet és jót, amit őseinktől kaptunk.
Jöjjenek hát minél többen, hogy lássák, érezzék, vigyék hírét a völgynek, ahol Isten édenkertjében évszázadok óta él egy kis falu: MÁNFA.